A probléma nem a napsugárzás csökkenéséből, vagy akár teljes megszűnésébből fakad (hiszen ez a jelenség minden este bekövetkezik), hanem a relatíve rövid idő alatt lezajló jelenségből. Mivel a napfogyatkozás dél körül ér véget, ezért arra is fel kell készülni a rendszerirányítóknak, hogy a napelemes erőművek ekkor már jóval nagyobb teljesítménnyel táplálnak majd a hálózatba, mint a napfogyatkozás kezdeténél.
Számítások szerint nagyjából 30 Gigawatt energia (15 paksi erőmű!) fog kiesni a termelésből. A rendszerirányító feladata erre az időre fokozatosan mozgósítani azokat a tartalék erőműveket, melyek a kieső napelemes termelés helyébe lépnek. Ha ez nem valósul meg, vagy az átállás nem megfelelő precizitással történik, akkor szélsőséges esetben akár össze is omolhat a teljes villamosenergia rendszer.
Nagyon fontos, hogy az erőművi termelés abszolút összhangban legyen a pillanatnyi fogyasztással (energia igénnyel), ezért van nagy szükség a rendszerirányításra. Kényes feladat a hálózati frekvencia 50 Hz-en tartása, ami a kieső erőművi kapacitás esetén roham léptekben kezdene csökkenni. Adott határérték átlépésének eredménye egy részleges, vagy akár egy teljes rendszer-leállás (lásd 2003-as áramszünet Észak-Amerikában).
Egy nagyobb kiterjedésű áramszünet helyreállítása napokat vesz igénybe (az említett 2003-as üzemzavar teljes elhárítása nagyjából négy nap alatt sikerült), ami milliárdos nemzetgazdasági károkat okoz. A napelemes és szélerőművek terjedése egyre nagyobb kihívás elé állítja a rendszer üzemeltetőket. Fontos beszélni a kérdésről, ugyanis az egyoldalúan erőltetett zöld fejlesztések veszélybe sodorhatják az ellátás biztonságát.
Óvnunk kell a bolygónk klímáját, aminek egyik feltétele az ÜHG kibocsátás folyamatos csökkentése, azonban az érem másik oldala az, hogy hagyományos tartalék erőművek párhuzamos építése nélkül elképzelhetetlen a hektikus megújulók szélesebb körben történő alkalmazása.
J.P.